Ábel megint eltűntetett egy párnát. Próbáltam átrendezni a lakást, hogy mindenhova jusson párna, takaró, azután valahogy elment a kedvem az egésztől, elfogott a fáradtság. Ide-oda pakolok, míg gyerekek-férjek jönnek mennek, és az egyetlen állandóság a ház, melyről pereg a fal, eldugulnak a lefolyók, és a kerti fűzfa lassan belóg az ablakon, az idő túlnő rajtam, és leomlik körülöttem az egész.

A huzatok, textíliák elvékonyodnak, kifakulnak a színek, a gyerekek plüssjátékai ma már csupán nevetséges mementók. A kerítés előtt jönnek-mennek az autók, meg az emberek, én pedig belül egy letűnt kor  védettségében vagyok, amit még az teremtett meg, aki kimondta, hogy alkalmatlan vagyok az életre. 

Ma veszek egy új párnát, Ábel fog még itt aludni, és legyen valami a feje alatt. Felajánlottam neki az apja legénykori zöld ágyneműhuzatát, és szembesített vele, hogy az már jó régen elhasználódott. Nemsokára piszkosak maradnak majd az üvegpoharak, mert szemüveggel már nem látom jól, szemüveg nélkül meg még nem...

Kidobtam az összes harminc évnél régebbi ágyneműhuzatot.

Valaki jön majd, és levágja a házhoz túl közeli ágakat.

A kocsim lassan elkészül, és újra vezetni fogok, - ha merek. Persze mondhatom azt is, hogy az a szörnyű megcsúszásos trauma leárnyékol egy életre...Küzdeni kell, ha nem megy egyből, majd megy kettőből, mondta valaki. Vannak jó mondatok.

Hajkurászom őket.