DÉDELGETETT IMÁGÓM

 

Ha innen kilépek majd,

(majd egyszer),

valami színpompás, szemet gyönyörködtető imágóvá, 

egy szárnyaló, könnyed, világra kész lénnyé,

egy ragyogó példánnyá,

csakis azzá válok. 

Most langyos a bábnyugalom.

Saját nedveimből szőtt szálak közt,

mint múmia,  gubbasztok,

lárvaarccal, némán és mozdulatlanul,

gubóhomályomban átépítem teljes lényegem.

Ha most éles szikével felnyitsz, belepusztulok.

Még készülök. 

Odabenn csak vonzatok nélküli, félkész igék.

Nem hozom helyre, nem igazítom ki, nem oldom meg,

nem veszem figyelembe, nem várom meg,

nem cipelem, nem bólogatok rá, nem helyeslem,

nem adok igazat, se elégtételt,

se teret, se időt nem adok,

nem vagyok tekintettel,

nem nézek fel, nem kívánom egészségedre,

és nem láthatod káromat.

Nem akarhatsz, nem várhatsz tőlem,

nem hagyhatsz el, nem hagyhatsz helyben, 

nem hagyhatod rám.

Saját valómból szőtt húsom  kibélel,

csak magamhoz igazítom minden rőfömet,

nem viselek semmit.

Nem írhat meg még maga Franz Kafka sem.

Majd egyszer, majd akkor, 

ha bábburkom áttetszővé teszem, ha áttűnök,

ha ("majd kibújok a bőrömből!")

esetleg simán kikelek 

- magamból.

Na, majd akkor. Egyszer. Majd.

Szárnyerezetembe repülés előtt pumpálok némi testfolyadékot.