Az áldott karantén számomra véget ért.

Nem azt jelentette, hogy én nem mehetek ki, hanem, hogy "ők" nem jöhetnek be. Hogy nem kell harcolni.

Még home office-ban vagyunk, de én már naponta ingázom a városba az Örkény Színházas produkció miatt, és lassan kezdődik munkám a Máltánál egy anyaotthonban. Maradt a lelkisegély is, és elvileg ősszel kezdődik a drámapedagógiás munkám a Szegletben. 

Ábel lassan kezdi a színészképzést Marosvásárhelyen, tartottunk itt egy kis ünneplést, mindenki eljött, és két ember plusz is... Közben a várható vita Ádámmal a kertben, ez nem maradhatott el. Kétszínpados jelenet.

Osztom az Érseki Bíróság álláspontját: pszichikailag alkalmatlan vagyok a házasságra.

Könnyű lenne ebbe beletörődni, de szeretni kell a hozzánk tartozókat, ez a feladat. Csiribi-csiribá, legyenek az emberek puszta nyersanyagai a művészetnek, akik felbukkannak a filmekben, könyvek lapjain, festővásznakon, azután eltűnnek, nem ordítanak bele a tüsszentésbe, és nincsenek kielégítetlen követeléseik.

Hőség van, nincs egy perc kegyelem.