Bármennyire is nem tudom a gyász liturgiáját, keveset gondolok másra, amikor a gondolataim szabadok. Sokat dolgoztam az Alagút-látás versen, és sehogy se lesz jó. Sehogy se jó ez.

Most már közeleg a temetés, és újra felmerül a koreográfia kérdése, ki jön, ki nem jön, hova áll, kinek mi biztosít több jogot... Újra benyomul a világi harc, melyik szertartás legyen? Ki dönti el, aki meghalt, aki elég hangos, vagy aki fizeti? Vagy csak én képzelem? Az én gondolatom kereng ebben a fallal körbevett kertben? 

Mi ez a halál? Mi lesz a beteljesületlen sorsokkal? Miért ki a felelős?

Miért nem zárunk ilyenkor össze, állunk meg egy kicsit, és osztozunk ebben hihetetlen sorsban? Még ha van folytatás, akkor is túl kell élni nem csak az életünket, de a halálunkat is? És a temetésünket is.

Az arckifejezésnek bárki arcán csak akkor van bármi értelme és létjogosultsága, ha arra valaki kíváncsi, ha valaki azt értelmezi, ha valakinek jelent valamit.
Semmi kifejezésemnek nincs értelme, célja, haszna, oka, eredménye, igazolása, üzenete, ha te nem vagy velem. A mosolyom csak a te retinádon válik mosollyá, nem az én ajkamon.