Szóval, csoda történt, nevelt fiam elcsípett a konyhában, és megosztotta az őt foglalkoztató kérdéseket velem. Már nem is reméltem ilyen örömet, szerencsére nyitva volt számára a kapum, egész addig beszélgettünk, míg vesztünkre hazaért az apja.

Nagyon jó érzésekkel indítottam a következő napokat, de megint ez az esőfelhő lóg felettem-érzés fog el, két gyerek az emeleten, se egymással, se velünk nem beszélgetnek, nem esznek, nem mennek sehova....

 - Ebéd - kiabáltam fel, semmi válasz. 

Fogtam a motyómat, és irány az áldott Duna part. Barnuló bőröm a romló kommunikáció védjegye.

Mit várnak tőlem? Miért nem jó, aki vagyok?

Hogyan lehetnék több?

Miért az nyugtat meg, ha kilépek a helyzetből?