Van egy meseszerű homlokzatú, rózsaszín mézeskalács-ház a Városligetben, amelyről a találós kérdésem szól. Százéves vadgesztenye- és lilaakácfák övezik,  magas kéményei és míves ereszcsatornái vannak, kapujában kocsivető kő.  Benn egy országos könyvtár található, amelyben nincsenek lapozható könyvek, és van egy kis boltja is, melynek se kirakata, se vitrinjei, minden termékük fiókokban lapul. A házban dolgozók közül sokaknak csak egy nevük van. Ha rendezvényt tartanak a Zsolnay kerámiák között, a bronz csillár alatt, a vendégvárás első tennivalója az, hogy a mosdókban műanyag edényeket raknak le a földre, vízzel tele.

A dolgozók egy része bizony enni napjában csak egyszer kaphat, munka után, otthon.

A munkahelyem. A dolgozók: Radar, Bors, Alezredes.

NEKEM A HOLD, NEKED A HOLDUDVAR

Dolgozol, orrodon kontúros szemüveg,

látlak az üvegén át,

és látlak a tükrében is.

Látlak én mindenhol.

Vonásidon odaszánt figyelem.

Nem rám, nem nekem:

nem vagyok ott, egy másik oldalról figyelem.

Nézlek a terasz üvegén át,

száll a füst, belesimultál,

 – belülről látlak, bár nem vagyok otthon.

Inkább valami lágy határon.

Csupán költői a kép.

Csak átlátszol.

Nézlek a vonaton, nem utazom,

de odaülök melléd.

Hogy megjelensz-e, rajtam áll.

Olvasol békésen. Csak a vers foghat át.