Nem könnyű a láthatóság, de sokaknak mégis hiányzott a blog, olyanoknak, akikről nem is álmodtam, hogy olvassák. Rájuk gondolok, és folytatom. Mint minden, aminek valójában vége, és mégis folyik tovább.

Miért töröltem ki egy hosszú éjszakán?

Mert különben magamat kellett volna törölnöm. Vagy a hajamat vágattam volna le..., hiszen nő vagyok. Magamból valamit, megtagadva azt, ami létrehozott.

Nehéz folytatni egy ilyen műfajt, ha az ember tudja, hogy újra és újra meg fog történni, nincs segítség, és minden ezzel kapcsolatos gondolat belül kell, hogy maradjon. Hogy egyedül kell megoldani. Hogy kell egy bázis.

Nagyon kevés szó esik arról, hogy második házasságban hogyan viszonyulunk egymás gyerekeihez, hogy milyen az emberi alapbeállítódás arra, hogy együtt éljünk olyanokkal, akik nem a mieink. Mindenki megmérettetik és könnyűnek találtatik, és a mérés után mégis tovább folyik a közös élet, és még ha nem is megy, mégis mennie kell.

A madeirára gondolok, meg az áttört fafaragásra, hiányok, ollóval, fűrésszel való kivágások adják az ornamentikát, a semmi, a veszteség alkotta összhang. Ilyenből van a lelkem, rendezgetem értékké, jellé, mintázattá mindazt, ami nincs.