Megnéztem volna Ábel-t Marosvásárhelyen, de Kolozsvárról vissza kellett fordulni, talán azért, mert a határ nem csak a térképen van és nem csak a határátkelőnél, hanem a véremben, a sejtjeimben. Nem vagyok képes bemenni Erdélybe, még a fiam miatt sem.

Hajnalban leszálltunk a buszról egy ismeretlen, ködös városban. Ádám teljes természetességgel leszállt velem, mert neki talán mindegy hogy hova, elég az, hogy velem. Nem tett említést arról az összegről, amit erre a kirándulásra költöttünk, és amiből levizsgáztathattuk volna a kocsit. Kolozsváron vett néhány halva szeletet, hogy ne legyen hiába az út.

A villamos fehér volt és megvillant a kanyarban. A kolozsvári jéghideg váróteremben végül elaludtam és egy román rendfenntartó ébresztett fel, talán valami takarításra hivatkozva kiküldött a szeles folyosóra. Órák múlva indult vonat visszafelé, de minden kilométerrel jobban lettem. Minden emlék és gondolat ellenem dolgozott, és ugyanúgy semmivé váltam, mint tíz éve. 

Valószínűleg én már nem jutok túl Celldömölkön, kelet felé pedig  nincs számomra kijárás az országból. Mindent kimostam itthon, ami azon a huszonnégy órán rajtam volt.

"Lesz-e út, hogy visszatérjek?"

Részegek című előadás, Marosvásárhely, Studió Színház