Mondhatnám, hogy újságíró lettem, meg színész, meg költő, meg még író is, meg négy gyerekes anyuka, meg pénzkereső, meg hős poszttraumás stressz túlélő, de igazából csak egyre gondolok: hogy nem lettem elég jó anya.

De nem erre kell gondolni, hanem arra, hogy minden gyerekem boldog, okos, és gyönyörű, és amit tőlem nem kaptak meg, megkapták mástól. Annyira jelen van a világban a kegyelem, hogy a szeretet kimutatására minden nap új lehetőséget kínál. 

Elfáradtam ebben a huszonöt évben, amíg mindenki kirepült. Már most túléltem anyámat is, apámat is, akik még az ötvenet sem érték meg. Nincs kiről lesni. Most furcsa visszagondolni, hogy mennyire könnyen ment az önmegtagadó szeretet, amíg a házasság burkában élve szerethettem őket, és milyen nehézzé vált egyedül. Hogyan rémültem halálra a szerelem nélkül, és hogyan vált olyan félelmetessé minden?

Hogyan váltam én félelmetessé? Hogy lett körülöttem minden olyan görcsös? Hogy maradtam mégis elveszett ember? És hogyan kell rájönnöm, hogy ez nem mentség, nem felmentés, és nem válasz?

Az elveszett ember is megmarad szülőnek. 

Csak nézem őket, olyan szépek, olyan ártatlanok, és olyan...bátrak. Igen, bátraknak látom őket, a világ olyan veszélyes, és olyan veszélyesek vagyunk benne mi. Egy pillanat alatt minden elvész, ami fontos volt. Még a fájdalmam is veszélyes, mert azt közvetíti, hogy nincs rend a világban. Az elveszettségem ragadozóvá tesz engem is, és a félelem önzésre sarkall. 

Itt nem az a lényeg, hogy én hol állok, és mim van, milyen veszteséget, fájdalmat, vagy sikert birtokolok. Keringetni kell a szeretetet, amennyire kereslet és kínálat van rá. Megsütni a beigli-t, elugrani kocsival, letörülni a villanykapcsolót... A nehezen megszerzett lelki béke kuporgatása az a luxus, amiről le kell  mondanom. 

Nem húzódhatok magamba, mert azzal azt mondom nekik, hogy magamat tartom fontosabbnak. Elveszhetek, de csak a magam számára. Vagy az elveszettségemet dédelgetem, vagy őket.