Nagyon hamar leszedtem a fenyőfát, cserepeset vettünk, hadd éljen.

És közben arra gondoltam, volt-e olyan valaha is, hogy nem egyedül szedtem le? A díszek egy letűnt korszak ragyogásának szomorú mementói. A leépülés ijesztő és magányos előképe, amit tudomásul veszek. Folyamatos lefosztása annak, ami fényt, csillogást adott, és most üres szaloncukros papírok lógnak csak róla, mint valója megcsúfolása. Nagylányom idén már szintén "leszedő", vajon egyedül csinálja?

Ádám hozott nekem tejet a kávémba, szerintem kirázta a filléreket a pénztárcájából. Én ezt ünnepnek éreztem. 

A gyerekek körbeöleltek a fa mellett. Meg nem érdemelt kegyelem.

Mi ünnep, és mi nem az? 

Az biztos, hogy nem a töprengés viszi előre a dolgokat, sütit kell sütni, odaadni, és kész. Nem kell több, nem kell más, nem kell vers.

Azért ez is ajándék, benne Luca "lóbackodás"- szavával. 

Csongor Andrea

AZ ÉN NAPOM

Nem járok majd karonfogva a barátnőimmel,
és nem festetem a hajam sárkányvérvörösre.
Nem fekszem egy strandkendőn hosszú órákig,
mert a napozás nem „csinálás”,
és egyszer sem mondom majd a kislányomnak
– aki meg sem születik, hanem varázsütésre itt terem –,
hogy ne idegesítsen.
Nem hordok majd idétlenül nagy melleket,
amivel lehetetlen a busz után futni,
és soha nem hagyom abba, hogy
fejjel lefelé lóbackodjak a korláton,
miközben arcomba hullik a szoknyám.
És főleg nem hiszem el soha,
hogy a születésnapom nemcsak az enyém,
hanem valaki más napja is.
Én nem fogok. Nekem nem lesz. Velem nem történik meg.