Villő újra nekiindult a világnak. Tisztelem a gyerekeimet azért, ahogy ezt a bezártságot viselték, tanultak, sportoltak, fenntartották a barátságaikat... És hálás vagyok, amiért kaptam még egy évet Villővel, és szeretetben tudtunk elválni.

Megint egy üres szoba... Tegnap elmentünk egy édesbús búcsúkoktélozásra, Emese is jött. Sétáltam a Nyugatitól, épp a második oltás után voltam, és belegyalogoltam egy nagy tüntetésbe. Az Andrássy úton vonultak a fiatalok a Kossuth tér felé. A Király utcában viszont minden kapualj alatt hajléktalanok aludtak, a lányom a keresztanyjával együtt érkezett, összesúgva nevetgéltek. Benn a bárban bömbölt a zene, és hawai téma lévén, a mosdó ajtaján a "vahine" szó felirata szerepelt, és egy női félakt fa szobron egy bennszülött nő a melleit lógatta. A pincérlányon fűszoknya volt, színét illetően kolerasárga. Kaptunk az asztalra egy gőzt szublimáló szárazjeges csetreszt, azután ennyi hiábavalóságtól már elfogott a valószerűtlenség érzése, és csak ezután jött a koktél.

Mind a négyen olyan jól boldogulnak és boldogok. 

Akkor mégis mi ez a bánat? Mi a bánat ez?

Villő már nem ide fog hazaérni, újra megpróbálja az apjánál.

Egy válásnak sosincs vége. De tudom, hogy a fájdalom unalmas, így megpróbáltam örülni az örömének.

Emesének, aki mindig csal a legkisebb javára: 

https://www.csaladinet.hu/hirek/gyerekneveles/kisgyerekek/30392/ki_es_miert_csal_a_tarsasjatekban