Nagyiék itt vacsoráztak, a karantén óta először.

Nyolctól munkába álltam, éjszakás műszak, később Nagyi visszahívott.

- Három dolgot akarok mondani - kezdte módszeresen. - Az ajándék, amit kaptam annyira illik hozzám, hogy már fel is vettem, itt van a nyakamban.  A lakás gyönyörű, ízléses, otthonos, és a terasz a behúzható függönyökkel nagyon kreatív. 

- És a harmadik?

- Bomba alakod van.

És ő az első férjem anyukája! (Ebben a korban már nem vált anyóst az ember.) Apósom minden alkalommal hüledezve megkérdezi ugyanazt.

- Te tényleg szeretsz egyedül lenni? Mármint, hogy senki nem matat a szomszéd szobában? Nahát?

Lelkisegélyes főnököm, Edith - csodálatom tárgya, alanya, jelzője, mindene - telefonált, hogy lennék-e ezután mentor. Úgyis azt csinálom az Örkényben, tanítom a színészeket segélyezni, ámultan figyelem, milyen agyi munkát végeznek. Edith kérdezte, hogy mi legyen a következő szupervízió témája, így a saját regényemben találtam magam. Nem csoda, hogy rögtön rávágtam: a határtartás, annak mértéke, kommunikálása. Új regényem egy lelkisegély szolgálaton  játszódik, ahova bekerül kollégaként egy személyiségzavaros férfi. Így a határtartás a központi kérdése.

A Szitakötő magazin is elfogadott néhány verset, így most gyerekverset is írok. Már csak a dráma nem szerepel a palettámon. 

Most egy kötött versen gondolkodom, nagy feladat lenne, hogy ne legyen modoros, döcögős. A lényeg, hogy a formai megkötöttség valós életbeli megkötöttséget fejezzen ki.

És dolgozom az első irodalmi klub-on, ami Karinthy Nihil-jének feldolgozása lesz. Szerintem jó bevezetés a költészet céljáról és működéséről.

Villő itt aludt, és a lányok fél éjszaka vihogtak. Jó volt hallani.