BÁNATUNK DÉDANYÁMMAL

 

Egyenes háttal ülsz, kezedben ez a füzet.

Hátad mögött, a fali gobelin képen

  – itt már alighanem közbeszólnál, "gyermek nem tegezhet! "  –

huncut kis manók törnek fel kacajban,

elkapván egy-egy nympha aranyos haját:

más méretet magam sem remélhetek egy manótól.

Az én édes-kedves feleségem szebbnél szebb

kis költeményei részére,

áll a keménykötésű borítón, és a száz éve írt dátum.

A könnyekben ázó, olykor ragyogó szemek

(dédanyámé kék, az enyém zöldesbarna)

opálos, duruzsoló esték felett merengnek,

és széthullott hajunk ziláltan omlik a papírra

 (dédanyám fürtjei ziláltak, az enyém kócos).

Hátrébb lapozva, 

a költőnői kebel kitárul hullámnak, vésznek

és a kalligrafált betűk alsó hurkainak

írásnyomatéka oldalról oldalra súlyosabb, 

a szárak egyre mélyebbre nyúlnak.

A lethargia "th"-ján mosolygok.

A lélek kúsza viharzása-szókép (háború, diktatúra?)

akár fakó ú betűjének hosszúsága, 

csupán szolid utalás az érzés mélységére

 – tegeződésem oka e ponttól pusztán a szemantikai sodrás.

Te még le merted írni az ujjongás szót.

A történelmi szüzsé ellenére

megmaradtál saját fabuládnál.

Kitelepítve, tolószékedben pusztultál

 – bocsánat: vitte el arcod rózsáit a végzet.

Csak nekem ad enyhet a reggeli pír.