Lucával újfent megbeszéltük, kinek mit jelent az, hogy valaki "olyan tereket enged át harc nélkül, amelyek az övék".

Van valami felülírhatatlan viselkedési kód a fejében, amelyet az én békére igyekvő üzemmódom nem tud teljesíteni. Mindenkinek eszerint kéne működnie, érzékenységnek, hezitálásnak, pszichologizálásnak, konfliktuskeresésnek helye nincs, aki élni akar, az küzdjön.

Én tényleg egy másik világban élek, és ő meg van győződve róla, hogy az övé a reális. Lehet, hogy igaz.

Veszteségek, fájdalmak, magány írta az enyémet, az oroszlán ragadoz, a gazella menekül, és mindkettő reálisan viselkedik, és mindkettő lehet a helyén.

Ha nem én neveltem volna őket, nem biztos, hogy lett volna parancs helyett mindig magyarázat, fegyelem helyett sok együtt töltött minőségi idő, számonkérés helyett együtt megoldás, és talán nem lennének mind ilyen csodálatos emberek, akik megtalálják a helyüket a világban.

Ha én nem lennék érzékeny, nem lenne az egyik színész, a másik meg angol szakos, igen jó irodalmi érzékkel, nem készülnének festmények, novellák a köreikben. Akkor nem olvasna mindegyik komoly könyveket, és nézne értékes filmeket, nem igyekeznének jó emberek lenni, és valószínűleg elmennének olyan teremtmények mellett, mint én vagyok, mint érdektelen semmirevalóság mellett. 

szeretem őket, és ettől nem tágítok.

Ennyi ezzel a dolgom, szeretet, és annak a látható jelei,

még ha visszautasítás is jár vele.