2020. március 22., vasárnap

Tegnap én voltam az ügyeletes a segélyvonalon.
Ráirányítottak egy újonnan létrehozott szolgáltatást is, a vírussal kapcsolatos szorongások miatt hozták létre, azután kiderült, hogy van már erre struktúra. Mi.
Özönlöttek a hívások, az első rögtön egy beteg férfi, aki hörgött, végül sírva zihálni kezdett.
És közben eszembe jutott, hogy ha ezek a hívás közben írt dekurzuslapok beszélni tudnának, mi mindent mondanának el az emberekről, a helyzetről, de még a segítőről is!
És sajnos megszületett egy következő regény koncepciója.
Pedig olyan jól megvoltam!

Mára családi összejövetelt szerveztünk, de kisebbik unokahúgom lemondta, torokgyulladása van. Nővérem nem jelzett.

Írtam a Jahn Ferenc Kórháznak, nem válaszoltak. Messze van ez a kórház.
Ha sokáig nem megyek ki, talán nem is fogok többé.
Mert én vagyok az, aki magányra vágyott, és arra, hogy ne kelljen otthonról kimenni a világba.
És a nagy, üres terekre.

A képen a következők lehetnek: túra/szabadtéri

Nincsenek megjegyzések:

 Till Ottó tér