- Kedves Andrea, hogy akar regényt írni valaki, aki az embereket valami veszélyes, kiszámíthatatlan ártalomnak tartja?
- Megkaptam a jó hírt, és maradéktalanul tovább adom.
- Kinek? Az Idegen Emberiségnek? Valóban ők az idegenek? Vagy te?
- Bárhogy van is, a rám bízott üzenetet átadom.
- Hogy tudnád átadni, ha te magad nem hiszed el?
- Elhiszem. De a saját életemben nem fordítottam termőre.
- Akkor előbb tedd azt!
- Rengeteg művész közvetít üzenetet magas fokon, akik nem tudtak élni az üzenet tartalmával.

- Ez nem öncélú élvezet, hanem egy felelősségteljes munka. Hogy kapcsolódsz hozzájuk? Tudod, a fegyelmezetlen, érthetetlen, alacsonyan funkcionáló embertársaidhoz? Legszívesebben az egész életedet karanténban töltenéd. 

- Csak úgy csipesszel, elegánsan, távmunkában, és telefonon. Még az is sok.
- Gondolkodj el ezen!
- Hiába. Viselem, és hazudok, hogy ez nekem jó.

- Andrea... Ezért küldtél be önéletrajzot?
- Úgyis tudod.


Apósom naponta felhív. Karanténdialógusok.
Bekuckóztak, és a jelek szerint szeretné feldolgozni élete nagy traumáját, az én válásomat.
Igyekeztem nagyon önkritikusan jellemezni magamat, és a felelősséget nagy részben viselni. Nyilván szeretné megérteni a fiát, és miért ne adjam meg neki ezt az ajándékot?
Szeretem őket.

Nővérem mégis kijött, Stefánia szeletet sütöttem. Elhárította a lábpacsit, és arcon csókolt. Mert ő így gondolja. De az én arcom.
- Most akkor határátlépők az emberek, vagy én vagyok paranoiás?
- Határátlépők, és szeretetreméltók.
- Érdekes.