Kénytelen voltam végiggondolni, hogy milyen voltam én kamaszként. Éreztem, hogy szárnyaim vannak, és annyit vártam a környezetemtől, hogy facilitáljanak, vagy legalábbis hagyjanak repülni. Ha tehettem, csak olvastam. Soha nem vettem le a cipőmet, ha egyedül voltam otthon. Nem emlékszem lelkes kádmosásokra - hiszen nem az én háztartásom. Gyertyával csináltam pirítós kenyeret, amit most nehezen tudok megmagyarázni. Simán felvettem a nővérem cuccait, és levettem anyám polcáról az Égő Falvak című dokumentumkönyvet - amitől ma sem tudok aludni. Megvolt a véleményem a szüleim elszúrt életéről, és tudtam, hogy én máshogy fogom csinálni. Meggyőződésem volt, hogy nem tud jól szeretni, és mikor hazaért a munkából, a cselekvésnyomaimat követhette az ajtótól az ágyamig, ahol hason fekve, térdcsizmás lábaimat billegtetve olvastam a Téli rege-t.

- Mi volt a suliban?

-Semmi.

- Ettél?

- Ühüm.

- Feleltél?

- Nem.

Pedig engem is kérdeztek.

Nehéz korszakban van a gyerek - sajnos én is.